2011. szeptember 15., csütörtök

Szegény Passau…


…nem tehet róla, hogy nekem rossz érzéseim vannak vele kapcsolatban.
Először is, elromlott az idő, délelőtt zuhogott. Amikor az elutazó csopi elindult városnéző sétára, még csak szemerkélt, remélem nem áztak szét, de dél körül már ömlött. Kaptam kölcsön egy esernyőt a recepciós Évitől, amit nagyon szégyellek, de el is hagytam az egyik áruházban. Baromi ronda volt, nem tudom ki kívánhatta meg, de mire tíz perccel később visszarohantam, már nem volt ott. Vettem egy összecsukhatót, ami ócsó volt, de olyan vacak is!

A délutáni buszok menetrend szerint érkeztek, kisütött a napocska is, elméletileg minden jól indult.

Amitől kicsit elromlott a hangulatom az az, hogy kézhez kaptam az elutazott csopi kérdőíveit, és átfutottam őket. Tulajdonképpen nagy reklamációk nincsenek benne, de ami nagyon fáj, hogy a kaotikus pozsonyi kirándulás az én személyem értékelésén csapódott le. Általában csak jó, vagy sokszor kielégítő értékelést kaptam, pedig annyit mosolyogtam, rohangáltam, magyaráztam nekik.
Ezt nagyon a szívemre vettem, olyan, mintha engem kritizáltak volna, mintha alulértékeltek volna.

Pedig valójában csak a szervezést tették szóvá, de azt az személyemen keresztül. Abban pedig, hogy hülyén volt szervezve, tökre igazuk van, csakhogy azt az iroda találta ki, nekem pedig le kellett bonyolítanom a lehető optimálisabban. Nem rajtam múlt, hogy így sikerült, ahogy. Ha rám bízzák teljesen és nem szólnak bele (legszívesebben azt írnám: ugatnak), akkor sokkal simább és kellemesebb lett volna. Hát így jártunk.
Este megint beszélgettem. Van egy tunéziai fiú, Mohamed, mindig vidám, kedves mindenkihez. A crew bemutatkozása után, este felmentünk a fedélzetre kicsit dumálni. Beszél vagy öt nyelven, a családja még Tunéziában maradt, ő meg járja a folyókat. Azt mondta, ez itt olyan neki, mint egy nyaralás, a Rhone-on szokott járkálni, ott padig jóval nagyobb a pörgés. Ezek itt lusták, ahhoz képest, ott nem igen van idő csillagokat bámulni, vagy napközben aludni,- mondta.
Hát, nekem ez is elég pörgős, mit ne mondjak!

Pont beálltunk a zsilipbe, végre megnéztem, hogyan is megy ez. A kapitány, vagyis most a másod tiszt, (aki szlovákiai magyar fiú) kint áll a hajó korlátnál egy kis pulttal, amin joystickkel játszva finoman irányítgatja a hatalmas hajótestet. Rájöttem hát, mik azok a furcsa hangok, amikor a zsilipben vagyunk!  Figyelni kell, nehogy nekicsapódjunk a falnak, olyan közel vagyunk a betonfalhoz, hogy meg lehet érinteni. A tatnál áll az egyik matróz, és hozzáköti a hajót egy mozgó bucihoz, (nem tudom, hogy hívják, amihez kikötik a hajókat). Walkitalkin tartják a kapcsolatot. Most éppen lefelé jövünk a folyón, tehát beúszunk a nyitott kapun, amikor mindenki bent van, bezáródik a nagy acélajtó mögöttünk, a másikon pedig alul nyitnak egy rést, és lassan leengedik a vizet a folyó tíz méterrel alacsonyabban fekvő, része felé. Amikor zöld a lámpa, nyílik a hatalmas kapu lassan, méltóságteljesen kiúszik a hajó.

Az egyik ausztriai zsilip nagyon vicces! Egész szűk, ott csak mi vagyunk bent, és a betonfal tetején egy ház áll, körülötte kert. Mókás lehet, hogy a kerteden hajók járkálnak át, mi több, egyszer csak előbukkannak a mélyből, vagy éppen eltűnnek a szemed előtt! És ezt napjában több százszor!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése