Most kivételesen itt ért minket utol a jó idő, bár előző nap
kellemes napos idő volt, minden kedves utas a nyugágyakban hevert, hortyogott.
Reggel, amikor felébredtem, azt hittem megint valami
betonfal mellett ácsorgunk, olyan egyhangú szürke volt odakint, aztán
rádöbbentem, hogy már Passauban vagyunk, de akkora a köd, hogy a tupart (sic)
se látszik.
De hideg nem volt, délre már kék lett az ég.
Ma egy VIP csoportunk is érkezik, az egyik iroda újságírókat
hívott meg. Bécsig jönnek velünk.
Furi volt látni, hogy nincs hozzájuk közöm, otthon én vagyok
velük mindig, ha Pestre jönnek. Ugyanaz a cécó megy itt is, kinyalják a
hátsójukat, hogy jókat írjanak majd.
Ami elvette a kedvemet kicsit, az az, hogy beleolvastam a
kérdőívekbe. Nem kéne. Pont most, amikor minden olyan simán ment, minden
rendben volt, egyszerűen nem is értem.
Most is jött két olyan is, ami engem minősített le, de
nagyon. Vajon mit kellene még csinálnom, hogy elégedettek legyenek? Mosolyogtam,
köszöntem, kedves vagyok, segítőkész, mindig rendelkezésre álltam, sokat is.
Nem tudom, de olyan érzés, mintha súlyosan arcul csaptak volna.
A személyzet nagy sóhajjal, de boldogan mondja, még hány
nap, esetleg hét van a közelgő szabadságig. Nem túlzás, a szabadulásig. Nekem négy nap.
Ahogy láttuk lent a kabinjaikat, a szűk folyosókat, ahol két
ember nem fér el egymás mellett… a tisztek egyedül vannak egy a miénknél fele
méretű kabinban, a beosztottak, -a rabszolgák -, ugyanekkorát osztanak meg
ketten. Egy emeletes ágy van beszuszakolva, ahol ülni, nem csak feküdni lehet.
Csoda, hogy a szabadidejükben alszanak?
Én látom az arcokon a fásultságot és a monotónia szürkeségét,
én tudom ezt értékelni, ahogy ez a sok nyavalyás nyugdíjas nem is látja,
mennyit dolgozik a sok kis szorgos hangya az ő kényelmükért. É s persze fele
pénzért. Egyikük sem bírna ki egy ilyen napot.
Volt ma egy vicces eset. Van egy néni, már mikor kiszállt a
buszból, felfigyeltem rá. Olyan igazi nagyis figura, pici, ráncos, fürge. Csak
az arcán nem stimmelt valami, olyan volt, mint ahogy a vasorrú bábát képzeli az
ember.
Pont vacsoráztam, ( az esedékes ananász-adagomat vettem
volna magamhoz), amikor megállt mellettem, hogy van neki egy nagy gondja. Én
közben próbáltam tovább enni.
Az úgy volt, hogy nem szólt az ébresztő órája, majdnem
elaludt, és nagy sietségében elfelejtette eltenni a protkóját.
Hát ezért volt olyan furcsa a feje!!
A kérdés az, hogy tudná utánunk küldetni a fogsorát!!!!
Szerintem, megoldjuk valahogy.
Sikerült nem elröhögnöm magam!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése