Mikrointerjúk

Összekeverhették odafönt a papírokat, nyáron az őszi programot futtatták az időjárásgépen, most meg mintha a legszebb nyári napokat élnénk! Ragyogó kék ég, meleg nappal, sőt langyos este sok csillaggal. Ez különösen nagy ajándék a németeknek, hiszen a német tévék időjárás jelentéseit nézve odaát már igencsak tombol az ősz. Valahol északon tegnap barack nagyságú jég esett, egy autópályát meg olyan hirtelen lepett meg az özönvíz, hogy emberek az autóik tetején várták be a segítséget.

Mi meg élvezzük a meleget.

Az utóbbi napok viszonylag békésen teltek, mióta Böhmi feltette az internetet, a közérzetem is sokat javult, bár azóta sokkal többet gubbasztok a kabinomban és gyártom a táblázatokat.

Móninak annakidején azt mondták, hogy ez szinte egy „bezahltes Urlaub”, vagyis nyaralás, amiért még fizetnek is,  na hát ez nem kis túlzás! Sok pici dologra kell odafigyelni, mindig mosolyogni, akkor is, amikor a pokolba kívánod a buta kérdéseket, amit az előbb vázoltál fel vagy tíz percen keresztül.

Amikor délután kényszerítettem magam, hogy fölmenjek a napozó fedélzetre, akkor gondoltam csak bele igazán, hogy itt nincs hova elbújni! Ha a vendégtérben vagy, akkor ott óhatatlanul vendégekkel lehet találkozni. Ezenkívül van a pici kabin, ami többnyire sötét, meg hosszú távon nyomasztó is. Főleg, ha még meg is kell osztani valakivel, akit esetleg nem is kedvelsz. Mint a személyzetnek.

És ezen merengtem, hogy nekem még kivételezett helyzetem van, mert igazán nem tarozom a szenmélyzethez, tehát jöhetek-mehetek a vendégtérben is, leheveredhetek a napozóágyra, ha kedvem és időm van, de a személyzet ezt nem teheti meg. Nekik csak a Crew-Messe nevű ebédlő áll rendelkezésükre, vagy az említett pici kabin.

Kíváncsi lettem, mit csinálnak, amikor épp nem takarítanak, felszolgálnak, vagy épp a súlyos köteleket cibálják a kikötőben?

Nagy meglepetést nem okozott, hogy többnyire ájultan alszanak. Ha épp olyan nap van, mint a bécsi, akkor kiugranak vásárolni, de sok idejük persze kódorogni nincs akkor se. Van a felső decken egy lezárt rész, ott ahol a kapitányi fülke van, oda szoktak még kiülni, de az is fura, mert teljesen elzárva még sincs a kíváncsi szemek elől, így olyan, mintha halak lennének az akváriumban, úgy bámulják őket az utasok. Mellesleg onnan van a legjobb kilátás előre.

Meddig lehet ezt az össze- és bezártságot bírni? Egyben talán hat hétig, aztán el kell menni haza, szabira, mert különben becsavarodik az ember.

Beszélgettem Lidiával, ő szlovák, az egyik roomkeeping dame-val, magyarul takarítólánnyal. Naponta kétszer takarítják a szobákat, olyan alapossággal és gyorsasággal, hogy csak ámulok! Reggel és délután között viszont nem látni őket, ilyenkor van a szunya, vagy olvasnak, vagy telefonálnak.

Amikor egy vendég épp a hajón ünnepli a szülinapját, - és mondhatom ez majd mindennap előfordul,- akkor nemcsak egy üdvözlőkártyát kap, hanem az ágyát is észbontó kreativitással készítik elő. Az is az egyik feladatom, hogy a német utazási iroda nevében bekészítsek egy üveg bort és a mi üdvözlőkártyánkat is. Csináltam egy pár képet ezekről a műalkotásokról.

Ma (is) figyeltem a kikötést, a két matróz fiú összehangolt, pontos munkáját, és a magyar sráccal beszélgettünk is. Diplomás, idegenforgalmat tanult, sőt területfejlesztési szakot, de mivel ezen a területen nem volt rá szükség, először Pesten a Mahart-kikötőben volt kikötőmester, aztán meg akarta ismerni a hajós oldalát is a dolognak, ezért elszegődött ide. Jó mi?

Azt várná az ember, hogy valami matróz iskola, vagy ilyesmi, erre diplomás matrózunk van. Egy két hetes tanfolyam, némi pénz, meg kitartás kell hozzá, és bárki mehet kötelet húzkodni, fedélzetet takarítani, meg még kitudja, mi mindennel foglalkoznak, amit nem is látok.