2012. 03.15. Nemzeti ünnep, de utazom

Nincs magányosabb dolog, mint egyedül bolyongani órákon át egy idegen reptéren. Ráadásul egy ekkora csomaggal, mert persze a Budapest-Bécs busz érkezése és az isztambuli repülő indulása között négy óra a különbség.

Így azután akad idő meglátogatni néhány kereskedelmi egységet, beleértve a Billát, kávézót, mellékhelyiségek széles választékát, elücsörögni padokon, nézni különféle furcsa népeket, és izgulni, hogy, nem késsük-e le a gépet.

A bécsi reptér nem is olyan kicsi, mint az ember gondolná, most aztán alaposan bejártam minden zugát. Annyi gép mászkál le-föl, amennyiről a kicsi Liszt Ferenc Reptérke nem is álmodhat. Álmodhatott soha, most aztán pláne nem.

 A nagy forgalomhoz sok ember dukál, már ezzel jól elszórakoztam. Meglepő volt például az apáca két csecsemővel! Közelebbi vizsgálat igazolta a gyanúmat, hogy egy muszlim nő tekert a fejére kendőt megtévesztő módon, de addig is eljátszottam a pajzán képekkel, amíg bebizonyosodott a szimpla való. Vagy az a három tibeti szerzetes teljes bíbor gúnyában és papucsban, meg a sok orosz Ányecska, akik a vécébe jártak szépítkezni.

Isztambul aztán jó kis meglepetést okozott, öklömnyi hópelyhek fogadták a leszálló gépet, meg nagy értetlenkedés: eltévedtünk? Ha Bécsben, és feltehetőleg Pesten is már tavaszodik, -tegnap már láttam az első rügyeket is-, akkor itt Bizáncban mit keres a tél?

A reptér egy bátor néniről nyerte a nevét, -örökítsük meg: Sabiha Gokcen, nem tudatták angol nyelven miért híres-, ez kicsit távolabb van a várostól, de ne kérdezzetek, merre. Lehet, hogy ezért esik a hó?

Minden esetre már majdnem megérkeztem célállomásomra, Antalyába, ahol négy-öt hetet töltök el most némi munkával. Itt folytatjuk a naplómat, akit érdekel, tartson velem!