2012-03-21 Bevetésen

Azzal a szomorú hírrel kell kezdenem, hogy a macska-hotel háborúban jelen állás szerint a szállodák vesztésre állnak. 

Mindenütt rengeteg macsek kószál, a szállodák leltárja szerint 20 darab tartozik hozzájuk, ezek aztán ivartalanítva és gondozva vannak, de gyanítom, hogy erről a macskák nem tudnak, így aztán szabadon mászkálnak a hotelek kertjein keresztül.

Az igazi háború nem is a kertekben zajlik, hanem odabent! Mert persze bemenniük nem szabadna, na de ki tarhat vissza egy (sok) macskát valamitől? Így aztán nem meglepő, hogy a lábak körül néha sündörgő vörös, fekete, tarka, teknőc és egyéb bundákat lehet látni.

 Engem nem zavarnak, de aki esetleg allergiás a szőrre, annak gondja lehet tőle. A kertben reggel megszámlálhatatlan egyeddel lehet barátkozni a napos sütkérező helyeken, én csak egy csokornyit fotóztam le. 

De tegnapelőtt este voltam megnézni (és enni egy jót) egy másik szállóban Sidében, na ott akkora macskát láttam, mint még életemben se! Vagy húsz kiló lehetett, alig bírta vonszolni magát, de láthatólag ő volt a főnök, mert a többiek mentalitásuknak megfelelően vagy fújtak rá, vagy odajárultak dörgölőzni hozzá. A neve egyébként Garfield, nagyon hasonlított is hozzá!

Az Askában meg van egy, szegényt Hitlernek becézik, mert fehér, de csak a szája fölé jutott egy Hitler-bajuszka!

Eltelt néhány nap közben, beindult az élet.

Először is átköltöztem az állomáshelyemre, Mukarnasnak hívják ezt a templomszerű szállodát, a nevét úgy sikerült megjegyeznem, hogy egy műkörmösre gondolok, ha nem jut eszembe a neve.

Megkaptam az autókámat is, ő egy fehér Fiat Valami, majdnem zsír új, neve pedig Iyi Aktamlar, ami annyit jelent: jó estét. Lehetett volna Mohamed, Hasszán, vagy Ibrahim is, de ezt nehezebb megjegyezni és mindig így búcsúzom el tőle esténként.

Megérkezett az első adag vendégem is, voltunk az információs előadáson első nap. Egész jó hangulatú előadás volt, megismertem Hansot és Leót, egy testvérpárt Németországból, már vagy húsz éve csinálják ezt, hogy hogy nem unják?

Aztán voltam tegnapelőtt a gálaesten is, utolsó előtti este minden vendéget elcipelünk egy nagy kongresszusi terembe, nagyon szépen meg van terítve, a vörös szőnyegtől a fáklyákig, hófehér abroszok, meg székborítás, színpad, fények, vetítővászon, élő zene, meg egy kis hami, ha megéheznének. Meg sok-sok ital természetesen, úgyhogy hamar jó hangulat kerekedik, a németek amúgy is imádnak táncolni, még ha nem is tudnak. 

Az én feladatom, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e, minden flottul zajlik, takarítják-e vécéket, minden a megadott időpontban történik, és főleg a buszok rendezetten indulnak-e vissza. Nos, jelentem, minden rendben volt, én lettem csak kifacsarva éjjel egy órára, nem bírom ugyanis az éjszakai életet. Még másnap is kóvályogtam kissé.

Nagy élményem volt az egyik kirándulás, amit még átköltözésem előtt ejtettem meg.

Elmentem Aspendosba, ahol az antik világ legépebb amfiteátruma áll a mai napig! Lélegzetelállító oda belépni! Óriási és megrendítő egyben. Azokon a köveken lépkedni, ahol két ezer évvel ezelőtt színházasdit játszottak, cirkusz és gladiátor-viadalok helyszíne volt.

Láttam azt a lépcsőt, képzeljétek, ahol Marcus Aurélius császár saját lábával igyekezett föl a császári páholyba! Kicsit ugyan a hálátlan utódok beépítették, ma már csak egy kanyarnyi látszik belőle, a kapuból meg a befalazott keret, de immerhin! ott van, és rá is léptem!

És itt kell fejet hajtanom a kollégám előtt, és bevallani, hogy nagyon jó volt, amit csinált!!! Élvezetes, színes, informatív volt a srác, Gülcan a neve, nagyon sokat tanultam tőle, és meg is osztom veletek szívesen. Apránként, jó?

Az új szállodám, a végleges, egy irdatlan nagy, nagyon elegáns hűtőszekrény. Olyan hideg van benne, hogy kockára vagyok fagyva. A többiek azt hiszik, nyafogok, pedig nem, a sok kő, márvány önmagában is hidegséget sugároz, ráadásul a múlt héten nyitottak, mi vagyunk az első vendégek. 

Ehhez jön még, hogy este azért lehűl a levegő. Beletelt kis időbe, míg rájöttem, hogy a klímát fűtésre is lehet használni, tegnap azonban az én embereim elutaztak két napra Pamukkaléba, összesen hatan maradtunk az egész házban, így valószínűleg központilag lekapcsolták a fűtést. 

Tegnap egy kölcsön kabátban ültem a vacsoránál, aztán dupla takaró alatt az ágyban. Kissé félelmetes ám, egy ekkora ház tök üresen! Személyzet is alig van, egy-két ember lézeng.

Remélem, ma azért megváltozik minden, ha visszajönnek az embereim, nemsokára meg egy egész horda érkezik, vagy 180 ember, és beindul az élet.

Szóval, a másik dolog, amiben tévedtem, az az lenne, hogy félsivatagi a környezet errefelé. 

Na ez biztos nem igaz! 

Sőt, megtudtam, hogy Törökország legtermékenyebb vidéke ez a déli part, a hegyekből nagyon sok víz jön le, jó a klíma, így aztán itt terem a narancs, citrusfélék, gránátalma, paradicsom, gabona. Mindent meg tudnak termelni, és meg is teszik. 

Hogy kopárak a hegyek, az a pár éve pusztító erdőtűz eredménye, hamarosan remélhetőleg újra kizöldül minden. A mezőgazdaságon kívül azonban csak a turizmus virágzik erre, komolyabb ipar itt nincs. Viszont a szállodák úgy nőnek ki a földből, mint a gomba! Évről évre jobban beépül a tengerpart, nekem néha túl sűrűnek tűnik a beépítettség, néhol egyenesen egymás szájába lógnak a hotelek. De biztos van rá igény, különben nem építkeznének ilyen vadul.

Mennyire lehetett más vajon az ókorban? A városok kisebbek voltak feltehetőleg, minden kőből és márványból épült, de nyüzsgés akkoriban is volt, itt vezetett állítólag a Selyemút, azokat a kereskedőket etetni kellett rendesen. 

Meg a főút sem ilyen széles volt, talán több volt a teve, vagy a hagyományosabb szállítóeszköz, ma meg inkább a turistabuszok száguldoznak fel-alá. És az emberek is görögül beszéltek, nem törökül, mint ma.

 A maiak is  kedvesek, barátságosak, főleg, ha az ember egy-két szót hajlandó megtanulni törökül.

Akkor hát: Iyi geceler!


(Gépház megjegyzése: valamiért nem engedik, hogy megnézzem a blogot. Így nem látom, töltött-e föl képeket, azaz megjelennek-e a kiválasztott képek. Aztat írja itt nekem törökül, hogyaszongya: Erisim engellendi! Fejtse már meg valaki, lécci!)