2012-03-30 A konyha világa


Tegnap bepillanthattam a konyha rejtelmeibe. Mi ugye azért vagyunk itt, hogy ellenőrizzük, hogy a kedves vendég mindenből a legjobbat kapja, gyomorrontásból meg a lehető legkevesebbet!
Itt a szállodában félpanzió van, némely napokon all inkluzív, ami azt jelenti (gyk), hogy azt eszik és eszik egész nap, ami belefér! Amikor kiránduláson vesznek részt, akkor helyi éttermekbe terelik be őket, igazán ennek az ellenőrzésnek ott van komoly értelme.

Ezeket a nagy szállodákat már úgy tervezték és építették, hogy az európai normáknak megfeleljenek, sőt!
Gülsen, egy nagyon helyes lány a török partner iroda vevőszolgálatosa (vagy hogy is híjják ezt magyarul?), meg egy orvos volt a kis teamünk. 


Először a saját szállodámat néztük meg. Ehhez először is beöltöztünk mindenféle védőöltözetbe, fehér köpeny, cipőre fürdősapka, hajunk behálózva. Még egy fertőtlenítőszerrel átitatott szőnyegen is át kell kelni, ha a konyhába akarsz jutni. Mikor bebiztosítottuk magunkat, beléphettünk a szentélybe.


Szép, jól szervezett és tiszta konyha, ez számomra is azért megnyugtató, itt eszem naponta. Bár szó mi szó, találtam már tiszta tányér szélén kicsi odaszáradt maradékot, rögtön le is szedettem, meg egyszer a saláták között volt a kaliforniai paprikán némi penész-szerűség, ezt is levitettem. De csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, mint tudjuk.


A szempontok, amit figyelnünk kellett a tisztaság mellet a hűtők, hűtőkamrák állapota, az általános tisztaság, a lámpabúrák épsége, a tűzoltókészülékek megléte és szavatossága, egészségügyi könyvek, használnak-e gumikesztyűt, le vannak-e takarva a kész ételek, van-e szúnyogháló.


 Aztán ami érdekes volt, hogy a munkakéseket egy faliszekrénybe teszik, ami ultraibolya (vagymi) sugárral fertőtleníti őket. 
Erről eszembe jutott, amikor Balin voltunk a Keszivel, és egy későn érkező csoportnak beszálltunk a vacsora készítésbe a szállodában. Mi is vendégek voltunk, de mivel a tesóm csopija érkezett, a személyzet meg már nagyrészt hazament, így beszálltunk segíteni. Na, ott is volt egy fali késtartó, az ugyan nem fertőtlenített, de cserébe elég leharcoltak és némileg szutykosak is voltak azok a kések! Mondtam is, hogy itt se járt még az ÁNTSZ!


Csak apróbb hiányosságokat találtunk, ez pár napon belül újra megnézem majd.


Sokkal érdekesebb volt az az étterem, ami Alanyában van. Egyrészt úgy el van dugva, én biztos nem találnék oda még egyszer, pedig híresen jól tájékozódom. Aztán meg meglepően pici a konyhája, el nem tudom képzelni, hogyan bírnak innen 400 !!!! vendéget kiszolgálni! pedig ennyi a kapacitásuk, mindezt 3 konyhai emberrel és 4-5 pincérrel. Nem láttam kielégítő mennyiségű hűtőt, meg hírét se a nagykonyha biztonsági intézkedéseit, Koszos nem volt, bár Gülsen szerint ez sok munkájába és nem kevés veszekedésbe  került neki. Tényleg csoda, hogy nem történik semmilyen fertőzés.
Csinálnak élelmiszermintát, de valahogy mindig történik vele valami, véletlenül elmosogatta a személyzet, megette a cica, vagy ilyesmi. Most se volt elegendő mennyiség, már nem tudom, mi volt a kifogás. Mindenesetre a cápamosolyú főnök meg nyugtatott, hogy minden rendben. És a kaja meg jó, arra nincs panasz!


Még egy helyen megálltunk, ez egy régi karavánszeráj, ahol a tevekaravánok megpihentek. Most meg olyasmi zajlik, mint nálunk a folklóros vacsora, vacsora nélkül. hastánc, késdobáló, amivel régen az utazókat szórakoztatta Leila, az arab démon.


A kajára tényleg nem lehet panasz, bár gyanúm szerint ez a "török" kaja is egy kicsit a turisták szája ízére van szabva. Meg a svédasztal amúgy is olyan, hogy a népek, hogy megpakolják a tányérjukat mindenféle nem is összeillő cuccal, néha úgy néz ki az egész, mint a hányás. Bocs.


A kollégákkal még betértünk enni egy helyes kertvendéglőbe, mielőtt hazadobtak volna a saját kis fagyasztószekrényembe. Üldögéltünk a finom, meleg napocskán, és akkor láttam, hogyan is esznek a törökök! Jött egy csomó pici tányér, tunkolni valókkal, salátákkal, a fincsi lapos török kenyérrel. Mindenki tört a kenyérből, megkentük vajjal, aztán nyúlkáltunk a salátába, meg a joghurtos cuccokba. És végre ayrant is ittam, annyira szeretem! Főételnek a pasik bárányszerűséget ettek, mi Gülsennel olyan sajtos pizza-félét. meg még friss salit. Fantasztikus volt. Ehhez képest a csumi a szállodában tényleg unalmas, bár nagyjából ugyanazokkal az alapanyagokkal dolgoznak.


De hát a könyvek is ugyanabból a betűkészletből dolgoznak, csak nem mindegy, hogy a végeredmény egy ponyva lesz, vagy a Háború és béke, ugye!

Képeket sajnos nem enged feltenni a török szerver, pedig csináltam, nem is keveset, ígérem, bepótolom, amint lehet!

2012-03-27 A  törökök ellopták a holdat!

Csak ma tűnt fel, hogy mióta itt vagyok, nem láttam a holdat! Csillagokkal teli van az ég, a Nap is rendben feljön minden nap, de a holdacska hiányzik. Tény, hogy este már nem nagyon dugom ki a fejen a szobámból, a naplementét se bámultam még meg, de az erkélyem kelet-délkeleti irányba néz, csak kellett volna látnom! Hol lehet?

Most már rendesen beindult itt az élet, egyszerre vagy három csoportom van, ma történt meg az, hogy elveszettem a fonalat. Ki mikor jött, mit csinál, hova megy, mikor mi van…?

Mi vaan?

Csináltam magamnak egy hevenyészett naptárt és kiragasztottam a tükörre ide magam elé, hogy legalább a napok múlását, meg az adott napra való teendőimet átlássam.

Meg esett az első balhé is. Tegnap tért vissza az egyik csapat Pamukkaléból, ahol a csodás fehér sóteraszok vanak, olyasmi, mint Egerszalók, csak nagyobb és régebbi. Két napra kirándulnak oda a népek, addig innen kicsekkolnak, másnap visszajönnek.

És most értettem meg az egész rendszert is, hogyan működik!

Valami iszonyatosan olcsón kapják az alapszolgáltatásokat, amiben bennefoglaltatik a repülő, a transzfer, a 4-5 csillagos szálloda félpanzióval, a pamukkalei kirándulás, sőt még Alanya is. 

Az első éjszaka után mindenki részt vesz egy másfél órás információs előadáson, ami egyébként nagyon szórakoztató, elmesélik profi előadók a koncepciót, képeken bemutatják a kirándulásokat, és hogy még milyen szolgáltatásokat lehet venni. 

Most ugyanis előszezon van, a tenger még most március végén is nagyon hideg, nem igazi nyaralás ez. Ilyenkor kell kirándulni, megnézni az ókori emlékeket, bazárba menni Antalyába, aki itt marad, az gyakran unatkozik. Az előadás után befizet mindenki a csomagra, amit kiválaszt, és ekkor a török idegenvezetők átvariálják a buszokat, hogy a csapatok egyformán mozogjanak. Van aki semmire nem fizet be, ők a páriák. De nem ússzák meg a kötelező szőnyeg-, arany- és bőrüzlet-látogatást, csak ők koncentráltan kapják a pamukkalei kirándulás alatt. Aki más kiránduláson is részt vesz, annak annyival jobb, hogy nem egy

napra esik az obligát bemutatók sora. De kibújni nem lehet alóla.

Na, egy erfurti, keleti csapat megtagadta a játékban való részvételt, öt perc múlva kifordultak a boltokból. A fiatal idegenvezető srác ezt nagyon nehezményezte, mitöbb, szóvá is tette.

 Biztos, hogy ő is kap jutalékot, és most természetesen esélye sem volt semmire. Viszont nagyon megalázó megjegyzéseket tett szegény németekre, akik vérig sértve érezték magukat. Ahogy kiszálltak a buszból, csőstül jöttek hozzám panaszkodni, némelyiknek tényleg vörös volt a feje. És persze, hogy ilyenkor van köztük egy újságíró is!

Sokat nem tehettem az érdekükben, megnyugtattam őket és elnézést kértem. Majd jól megírtam a jelentésemet a cég felé.

Igen, hát ez egy kereskedő nép, ezt soha sem tagadták, elég csak bemenni egy boltba, vagy a bazárba, addig nyaggatnak, járnak a sarkadban, amíg végül veszel valamit, amire nem is vágytál! Hát még ha vágytál is arra a darabra!

Tegnap nekem is akadt egy szabad délelőttöm, elfurikáztam a közeli bazárba, ami inkább egy fedetlen pláza, szép üzletekkel, díszkő burkolattal, sok bolttal. Némelyik nem is olyan kicsi.

Csak körül akartam nézni, de ha mindenütt elfogadom, két hektoliter teát és/vagy kávét kellett volna magamba döntenem, és a teljes jövedelmemet cuccokba ölhettem volna.

Persze nem tettem, de érdekes volt egy kicsit ődöngeni. Mindenhol óriási kedvezményt kaptam volna, én voltam az első vásárló. Mindenhol!!!

Azt nem ígérem, hogy semmit nem fogok venni, isteni másolatok vannak, táskák, cipők.

De én a látványt, meg ezt az alkudozós játékot is szeretem. De a 

legeslegjobban a fűszerbazárt szeretném látni, Isztambulban is mindig ott kódorogtam. Legközelebb viszont csak Antalyában van ilyen, az meg messze van.

De elmegyek esküszöm, ki nem hagyom!

2012-03-21 Bevetésen

Azzal a szomorú hírrel kell kezdenem, hogy a macska-hotel háborúban jelen állás szerint a szállodák vesztésre állnak. 

Mindenütt rengeteg macsek kószál, a szállodák leltárja szerint 20 darab tartozik hozzájuk, ezek aztán ivartalanítva és gondozva vannak, de gyanítom, hogy erről a macskák nem tudnak, így aztán szabadon mászkálnak a hotelek kertjein keresztül.

Az igazi háború nem is a kertekben zajlik, hanem odabent! Mert persze bemenniük nem szabadna, na de ki tarhat vissza egy (sok) macskát valamitől? Így aztán nem meglepő, hogy a lábak körül néha sündörgő vörös, fekete, tarka, teknőc és egyéb bundákat lehet látni.

 Engem nem zavarnak, de aki esetleg allergiás a szőrre, annak gondja lehet tőle. A kertben reggel megszámlálhatatlan egyeddel lehet barátkozni a napos sütkérező helyeken, én csak egy csokornyit fotóztam le. 

De tegnapelőtt este voltam megnézni (és enni egy jót) egy másik szállóban Sidében, na ott akkora macskát láttam, mint még életemben se! Vagy húsz kiló lehetett, alig bírta vonszolni magát, de láthatólag ő volt a főnök, mert a többiek mentalitásuknak megfelelően vagy fújtak rá, vagy odajárultak dörgölőzni hozzá. A neve egyébként Garfield, nagyon hasonlított is hozzá!

Az Askában meg van egy, szegényt Hitlernek becézik, mert fehér, de csak a szája fölé jutott egy Hitler-bajuszka!

Eltelt néhány nap közben, beindult az élet.

Először is átköltöztem az állomáshelyemre, Mukarnasnak hívják ezt a templomszerű szállodát, a nevét úgy sikerült megjegyeznem, hogy egy műkörmösre gondolok, ha nem jut eszembe a neve.

Megkaptam az autókámat is, ő egy fehér Fiat Valami, majdnem zsír új, neve pedig Iyi Aktamlar, ami annyit jelent: jó estét. Lehetett volna Mohamed, Hasszán, vagy Ibrahim is, de ezt nehezebb megjegyezni és mindig így búcsúzom el tőle esténként.

Megérkezett az első adag vendégem is, voltunk az információs előadáson első nap. Egész jó hangulatú előadás volt, megismertem Hansot és Leót, egy testvérpárt Németországból, már vagy húsz éve csinálják ezt, hogy hogy nem unják?

Aztán voltam tegnapelőtt a gálaesten is, utolsó előtti este minden vendéget elcipelünk egy nagy kongresszusi terembe, nagyon szépen meg van terítve, a vörös szőnyegtől a fáklyákig, hófehér abroszok, meg székborítás, színpad, fények, vetítővászon, élő zene, meg egy kis hami, ha megéheznének. Meg sok-sok ital természetesen, úgyhogy hamar jó hangulat kerekedik, a németek amúgy is imádnak táncolni, még ha nem is tudnak. 

Az én feladatom, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e, minden flottul zajlik, takarítják-e vécéket, minden a megadott időpontban történik, és főleg a buszok rendezetten indulnak-e vissza. Nos, jelentem, minden rendben volt, én lettem csak kifacsarva éjjel egy órára, nem bírom ugyanis az éjszakai életet. Még másnap is kóvályogtam kissé.

Nagy élményem volt az egyik kirándulás, amit még átköltözésem előtt ejtettem meg.

Elmentem Aspendosba, ahol az antik világ legépebb amfiteátruma áll a mai napig! Lélegzetelállító oda belépni! Óriási és megrendítő egyben. Azokon a köveken lépkedni, ahol két ezer évvel ezelőtt színházasdit játszottak, cirkusz és gladiátor-viadalok helyszíne volt.

Láttam azt a lépcsőt, képzeljétek, ahol Marcus Aurélius császár saját lábával igyekezett föl a császári páholyba! Kicsit ugyan a hálátlan utódok beépítették, ma már csak egy kanyarnyi látszik belőle, a kapuból meg a befalazott keret, de immerhin! ott van, és rá is léptem!

És itt kell fejet hajtanom a kollégám előtt, és bevallani, hogy nagyon jó volt, amit csinált!!! Élvezetes, színes, informatív volt a srác, Gülcan a neve, nagyon sokat tanultam tőle, és meg is osztom veletek szívesen. Apránként, jó?

Az új szállodám, a végleges, egy irdatlan nagy, nagyon elegáns hűtőszekrény. Olyan hideg van benne, hogy kockára vagyok fagyva. A többiek azt hiszik, nyafogok, pedig nem, a sok kő, márvány önmagában is hidegséget sugároz, ráadásul a múlt héten nyitottak, mi vagyunk az első vendégek. 

Ehhez jön még, hogy este azért lehűl a levegő. Beletelt kis időbe, míg rájöttem, hogy a klímát fűtésre is lehet használni, tegnap azonban az én embereim elutaztak két napra Pamukkaléba, összesen hatan maradtunk az egész házban, így valószínűleg központilag lekapcsolták a fűtést. 

Tegnap egy kölcsön kabátban ültem a vacsoránál, aztán dupla takaró alatt az ágyban. Kissé félelmetes ám, egy ekkora ház tök üresen! Személyzet is alig van, egy-két ember lézeng.

Remélem, ma azért megváltozik minden, ha visszajönnek az embereim, nemsokára meg egy egész horda érkezik, vagy 180 ember, és beindul az élet.

Szóval, a másik dolog, amiben tévedtem, az az lenne, hogy félsivatagi a környezet errefelé. 

Na ez biztos nem igaz! 

Sőt, megtudtam, hogy Törökország legtermékenyebb vidéke ez a déli part, a hegyekből nagyon sok víz jön le, jó a klíma, így aztán itt terem a narancs, citrusfélék, gránátalma, paradicsom, gabona. Mindent meg tudnak termelni, és meg is teszik. 

Hogy kopárak a hegyek, az a pár éve pusztító erdőtűz eredménye, hamarosan remélhetőleg újra kizöldül minden. A mezőgazdaságon kívül azonban csak a turizmus virágzik erre, komolyabb ipar itt nincs. Viszont a szállodák úgy nőnek ki a földből, mint a gomba! Évről évre jobban beépül a tengerpart, nekem néha túl sűrűnek tűnik a beépítettség, néhol egyenesen egymás szájába lógnak a hotelek. De biztos van rá igény, különben nem építkeznének ilyen vadul.

Mennyire lehetett más vajon az ókorban? A városok kisebbek voltak feltehetőleg, minden kőből és márványból épült, de nyüzsgés akkoriban is volt, itt vezetett állítólag a Selyemút, azokat a kereskedőket etetni kellett rendesen. 

Meg a főút sem ilyen széles volt, talán több volt a teve, vagy a hagyományosabb szállítóeszköz, ma meg inkább a turistabuszok száguldoznak fel-alá. És az emberek is görögül beszéltek, nem törökül, mint ma.

 A maiak is  kedvesek, barátságosak, főleg, ha az ember egy-két szót hajlandó megtanulni törökül.

Akkor hát: Iyi geceler!


(Gépház megjegyzése: valamiért nem engedik, hogy megnézzem a blogot. Így nem látom, töltött-e föl képeket, azaz megjelennek-e a kiválasztott képek. Aztat írja itt nekem törökül, hogyaszongya: Erisim engellendi! Fejtse már meg valaki, lécci!)

2012-03-17 Kirándulunk

Bár még nem Aspendosba, az holnap jön, de a mai se volt rossz!

Számomra az jelentette a nagy örömöt, hogy alábbhagyott a jeges szél, így a napocska is végre érvényre jutathatta melegítő sugarait. Kellemes, igazi tavasz lett hirtelen.

Hassan1 jött értem reggel, (azért egy, mert csak a mai napon még kettőt megismertem, és valahogy csak meg kell különböztetni őket).

 Átautóztunk a tíz percnyire lévő Jasmin hotelbe, onnan indult a túra. Ez az egyike a háromnegyed napos kirándulásoknak, amire be lehet fizetni.

Nemcsak az eseményekre voltam kíváncsi, hanem arra is, hogyan dolgozik egy török kolléga. Eddig a külföldiekkel nem sok jó tapasztalatot szereztem, szerénytelenség nélkül, azt, amit mi, pestiek tudunk és nyújtunk, azt kevesen csinálják utánunk! Hát, Hasszán se rombolta le az eddigi előítéleteimet, bár nagyon vicces volt, amit csinált azt nagyon jól csinálta, de azért nem jön a közelünkbe. Igaz, a mai kirándulás nem okozott mélyen ható változásokat a történelmi és kulturális szintünkön. De a maga nemében jó volt.

Az első megálló egy S betűs falu volt mintegy 248 lakossal. Mindenféle óriási attrakció hiányzott, egy kis roggyant falu és az ő lakói, akik kitették a kis kézimunkájukat, házi gránátalma-szörpjüket, teát és gyümölcsöt árultak. 

Mintha Inárcsra térnénk be egy kis bennszülött-nézésre! Mulatságos, de a három busszal majdnem több turista érkezett, mint ahány lakosa a településnek van! Az se volt semmi, ahogy a buszok a szűk utcákon manővereztek!

Nagyon szépek a virágzó gyümölcsfák, érik a narancs, és lefotóztam az összes kiskölyköt.

A második stop Manavgat város mecsetjénél volt. Cipőt le, megnéztük az 5 millió euróért öt éve épült büszkeséget.

Innen pár percre folyik a város névadója, a Manavgat folyó, ami a Taurusból hozza a friss, olvadt hólét. Tiszta, gyors és hideg. Följebb épült egy hatalmas gát, amivel szabályozzák a vízmennyiséget, áramot termelnek, és folyamatosan biztosított az ivó- és öntözővíz. Annyira, hogy sokáig innen vitték Izraelbe is.

Na, ezen a folyón hajókáztunk lefele a tenger irányába majd egy órát. Háttérben a havas csúcsokkal, (2800m a legmagasabb pont), hajóépítő üzemek, pisztráng-telepek, friss levegő, napocska, buli, fanta!

Kicsivel a torkolat előtt, ahol a folyó meglepő módon párhuzamosan folyik a tengerrel (folyók ilyet maguktól nem csinálnak), a hosszú homokpadon kikötöttünk egy rozogának tűnő stégnél, és egy órácska szabadidőt kapott a nép. 

Ez alatt sétálhattak a tengerparton, a bátrabbak mezítláb be is hatoltak, vagy meglátogatták a sátrak kínálatát. Sült lepény, frissen préselt gránátalmalé, vagy textilia minden színben és formában, sőt egy „Beach Café”-t találtam. 

Addig a mi három hajónknak megsült a pisztráng, vagy a kikirikí a rácson, rizzsel és salátával, meg Efes sörrel- ez képezte az ebédet.

Végül is elégedett és jóllakott három busznyi német tért vissza a szállodájába.

Én hasonlóképpen az enyémbe. Holnap Aspendos, görögök, de tényleg.

A szobámba érve meg ez várt:

2012-03-16 Az első napom

Hideg van! Jeges szél fúj, így aztán a napocska sem bír annyi meleget adni, hogy jól érezzem magam.

De ez nem veszi el a kedvemet, hogy csodáljam a vidéket, meg ami van körülöttem! Mert hogy az nagyon szépséges, előttem a tenger (bár nincs értékelhető apály-dagály, szóval ez igazából csak egy pocsolya), mögöttem a Taurus, amin még hó van!! (Majd megnézem, pontosan milyen magas is).

A növényzet meg olyan félsivatagi, a szálloda kertjében van néhány kókadt banánfa, szerintem elfagyhattak, akad néhány kócos pálma is, a domboldalak eléggé zöldek, de azért alapjában véve nagyon köves, kopár a talaj.

Ezen a vidéken játszódik az ókori történelem, itt kószált Odüsszeusz, meg a bibliai történet jó része, az embernek elakad a lélegzete, hogy ők is ezt láthatták! Leszámítva persze a szállodasort, meg a török bazárokat, meg a fura autópályát, amit folyton megszakítanak a közlekedési lámpák. De a hegyek feltehetőleg nem változtak, sőt a dombok sem.

Délután lementem a tengerpartra, gyűjtöttem kavicsokat, és ezen gondolkoztam: lehet, hogy a görög harcosok szabadidejükben ezzel dobálóztak? Ebből építettek házakat? Milyen lehetett akkoriban ez a vidék? Biztos sokkal zöldebb volt akkoriban, de a sok csillag fölöttem biztos ugyanaz, ugye?

Az első nap minden új helyen nagyon izgalmas, egy csomó új arc, név, amit persze elsőre nem is hallok, de pláne nem értek, hozzá még a törökök majd’ egyforma arca… Bár, én már elég öreg vagyok, hogy ne szégyelljek visszakérdezni, „ne haragudjon, mit is mondott, hogy hívják?” És meg is mondják, ekkor természetesen már erősen figyelek.

 Ebben a szakmában meg aztán egy csomószor nincs is szükség, hogy az ember nevekre emlékezzen, elég, ha egy óra alatt bemérjük a negyven arcot a buszban, a városnézés végére meg már látjuk, ha hiányzik valaki a helyéről.

Itt viszont meg kell jegyezni jó párat.

Mentorom Nikolaj, egy feltehetőleg orosz származású német srác, akinek a gondjaira bíztak az első három napra. Ma az ő árnyéka voltam, délelőtt megnéztük azt az info-előadást, ahol a vendégek a pót-programokat megvehetik, kapnak egy tonna egyéb tudnivalót, sok kis történetet, alapjában egy nagyon jól felépített eladási stratégiát láttunk. Kíváncsi leszek, a huszadik alkalommal is ilyen szórakoztató lesz-e?

Délután Nikolajjal átnéztük a papírmunkát, feladatokat, azt kell mondjam, ha át tudom tekinteni a most rám zúdult adatmennyiséget, nem fogok belepusztulni a munkába!

Holnap megnézem az egyik kirándulást, Aspendost, ahol az egyik legépebben maradt ókori amfiteátrum áll, aztán még egy hajókirándulást és Alanyát, megkapom az autómat, telefont, átköltözöm abba a szállodába, ahol tanyázni fogok, és indul a móka.

Az utasok nem kevésbé undokok és kiállhatatlanok, mint tavaly a hajón, úgyhogy jól fogok szórakozni!!!

Csak ne lenne ilyen hideg! Olyan árva a külső medence, el tudom képzelni, milyen élet van itt nyáron.

Viszont nyaralni nem szívesen jönnék ilyen helyre, megölne az unalom, ha nem mászkálhatnék. Akkor meg minek ennyi pénzt kiadni egy „luxusszállóra”, nem?

2012. 03.15. Nemzeti ünnep, de utazom

Nincs magányosabb dolog, mint egyedül bolyongani órákon át egy idegen reptéren. Ráadásul egy ekkora csomaggal, mert persze a Budapest-Bécs busz érkezése és az isztambuli repülő indulása között négy óra a különbség.

Így azután akad idő meglátogatni néhány kereskedelmi egységet, beleértve a Billát, kávézót, mellékhelyiségek széles választékát, elücsörögni padokon, nézni különféle furcsa népeket, és izgulni, hogy, nem késsük-e le a gépet.

A bécsi reptér nem is olyan kicsi, mint az ember gondolná, most aztán alaposan bejártam minden zugát. Annyi gép mászkál le-föl, amennyiről a kicsi Liszt Ferenc Reptérke nem is álmodhat. Álmodhatott soha, most aztán pláne nem.

 A nagy forgalomhoz sok ember dukál, már ezzel jól elszórakoztam. Meglepő volt például az apáca két csecsemővel! Közelebbi vizsgálat igazolta a gyanúmat, hogy egy muszlim nő tekert a fejére kendőt megtévesztő módon, de addig is eljátszottam a pajzán képekkel, amíg bebizonyosodott a szimpla való. Vagy az a három tibeti szerzetes teljes bíbor gúnyában és papucsban, meg a sok orosz Ányecska, akik a vécébe jártak szépítkezni.

Isztambul aztán jó kis meglepetést okozott, öklömnyi hópelyhek fogadták a leszálló gépet, meg nagy értetlenkedés: eltévedtünk? Ha Bécsben, és feltehetőleg Pesten is már tavaszodik, -tegnap már láttam az első rügyeket is-, akkor itt Bizáncban mit keres a tél?

A reptér egy bátor néniről nyerte a nevét, -örökítsük meg: Sabiha Gokcen, nem tudatták angol nyelven miért híres-, ez kicsit távolabb van a várostól, de ne kérdezzetek, merre. Lehet, hogy ezért esik a hó?

Minden esetre már majdnem megérkeztem célállomásomra, Antalyába, ahol négy-öt hetet töltök el most némi munkával. Itt folytatjuk a naplómat, akit érdekel, tartson velem!

2012-02-26 Idegenvezetők világnapja

Medzay Anikó (áldassék a neve!) kérésére idén bevállaltam én is egy sétát ezen a jeles napon.

Arra a gondolatra jutottunk, hogy valami újat kínálunk a nagyérdeműnek a zsidó-témában. Összeállt a terv, Anikó, a kedves lefixálta nekem a látogatásokat, a partnereket, aztán csapjunk bele!

Napokig ezzel álmodtam, mondatok kavarogtak az agyamban, lejátszottam az egészet fejben, láttam magam, amint elsütöm kis poénkáimat úgy 30-50 fős tömegnek.

Aztán fél órával a kezdés előtt megláttam a gyülekező tömeget, ami csak nőttön nőtt, kissé megrémültem! Hogy fogok ennyi embernek az utcán ordibálni?

Betereltük a népet a MILEVbe, a Goldmark terembe, ahova esküszöm, alig fértek be!! A lányok nagyon segítőkészek voltak, de beláttuk, hogy az eredeti tervet nem fogjuk tudni tartani, és kis csoportokban nem lehet bemutatni a házat, úgyhogy az én fél órás expozém után levetítettünk két filmet. 

Kalkulációnk szerint ott a teremben úgy háromszázan lehettek, amikor azután elindultunk a sétára, sokan megriadtak, már nem tartottak velünk. Így is, a végéig, ami a Zsidó Egyetemen mintegy három és fél óra múlva következett be, még mindig vagy 150 ember volt velem!!!!

Megálltunk a Ráchel flódnijánál a Wesselényi utcában, aztán a Kazinczy utcában a mikvénél.

Ahogy vonulásztunk az utcákon, néha megállt a forgalom!

A Klauzál tér után tisztelettel adóztunk Seress Rezsőnek a Dob utcai ház előtt, ahol lakott, amikor kijött egy hölgy, és kedvesen beinvitált bennünket a lépcsőházba, de ezt az ismeretséget megtartottam egy szűkebb körnek, a kollégáknak későbbre. Majd az Akácfa utcában is megálltunk a Kispipa előtt, ahol esténként játszott. Ide se mentünk be, ekkora tömeggel nem lett volna ildomos!

A Dohány utcában a Continental Zara Hotel is komolyan vette az eseményt, betódultunk és három csoportban teljes háznézést tartottak nekünk. Én addig a tetőteraszon, ahol eddig még nem jártam, kicsit kifújtam magam.

Az utolsó állomásunk a Zsidó Egyetem volt, ahol szintén vártak bennünket, átvették a stafétát és egy autentikus vezető,  dr. Róbert Péter bemutatta az intézményt, az ott folyó munkát, híres tanárokat, professzorokat és diákokat, meg elmesélte nekünk a vallás és a zsidó hagyományok nagy részét, amit én már ugyan elmeséltem, de így legalább megerősítést nyert, amiket mondtam.

Nem mondom, a végére jól elfáradtam, teljesen elment a hangom, de valami nagyon nagy megelégedettség töltött el! Soha nem beszéltem még 300 ember előtt! És ha meggondoljuk, hogy tizenévesen még az osztály előtt is alig mertem megszólalni…