Az első nap

A vonat olyan pontosan tízkor ért a pici állomásra, Schrunsba, hogy annál pontosabbat elképzelni sem lehet. A mama fogadott és a hotel kisbuszába betuszkoltuk a nagy csomagomat, aztán tíz perc alatt már meg is érkeztünk. Gyorsan csináltam pár képet az első benyomásról a bejárat előtt. Lenyűgöző, na. Minden hófehér, a levegőt harapni lehet, fönt ragyog a millió csillag.

A ház nagyon pöpec, mintha egy nagyobbacska családi házba érkeznél, minden fa és természetes, (akinek mond ez valamit: waldorfos), macska és kutya van a házban, az alagsorban pici wellness-részleg, a konyha praktikus, az étterem meg lakályos. A társalgó, vagy hogy is nevezzem, meg mintha egy nappali lenne, könyvekkel, társasjátékokkal, fotölyökkel. 

Yvonne, a lányzó, aki kihívott, átvette a házat a szüleitől és férjével, Milkóval, aki főz vezetik ketten. A szülők meg csak besegítenek. Vicces, de a mama velem egyidős lehet! Beszélgettünk egy kicsit, az este elég nyugis volt, alig kószált vendég. Aztán felhajtottunk a szállásomra, ne ezzel nem vagyok nagyon boldog.

Egy pici szoba, inkább luk az apartmanház alagsorában, még szekrény sincs, de azt mondták, egy hét múlva átköltözhetek a hotellal szembe egy nagyon szép lakásba. Remélem, hogy így lesz, mert itt a likban net sincs, és rém szűk. De jól aludtam.

A személyzetnek jár ellátás, persze nem olyan gurmet, mint a vendégeknek, de nem is hízni jöttünk ide. Kávé meg amennyi belefér.

Délelőtt lesétáltam a faluba, pont egy kilométer. St Gallenkirch a becsületes neve. Van egy Spar, egy Schlecker, egy Intersport, néhány sportüzlet, két bank meg egy templom. 

Ennyi a falu, meg sok hotel és panziócska, ahol a tulajok neve van kiírva, így hogy Müller Birgit und Anton. Bejelentkeztem a Hivatalban, most átmenetileg St Gallenkich-i lakos vagyok.

És esik a hó!!! Végre fehér karácsonyom lesz!!! Még ha nem is az igazi.

Nagyjából megbeszéltük a melót is, én amolyan kisteremfőnök leszek, főleg a vendégekkel kell foglalkoznom, beszélgetni, meg italozni. Mármint az italról gondoskodni. Van sok tanuló, meg kisegítő felszolgáló, még jön két görög is (ide??), de mivel mindenki mindent csinál, így ott is be kell segíteni. És nem 12 órás a munkaidő, hanem vagy reggeliztetés, azaz délelőtt, vagy este a vacsoránál, az lehet hosszabb, akár éjfélig is. Ez talál kibírható. Este általában dirndli a viselet, na, ez vicces lesz! Reggel fekete naci, céges póló és kötény.

Nos, kíváncsian állok az új kihívás elébe, nagyon örülök, hogy ilyen élemedett koromban még nekiláthatok valami új tapasztalat megszerzésének. Szerintem mindenkinek váltani kéne néha, hogy ne savanyodjon bele a sorsába. Mert persze egyszerű, kevés mentális energiát kíván, ha az ember csak a megszokott rutint követi, de hamar is beleszürkül, megunja. Nekem ilyen doppingszer az utazás, a munkám változatossága, meg most ez a hirtelen váltás.

Az egy bánatom, hogy itt fönt (vagyis inkább lent a pinyóban) nem működik a net, le kell mennem a szállóba és ott kipróbálni. Így nem tudok kommunkálni a világgal, meg kiesek a világ eseményeiből. Mondjuk, hogy kicsit kipihenem az idegborzoló politikát, az nem nagy baj. De azért követni szeretném.

Új korszak

A nem jó hírek nyomasztó hatására nehéz szívvel, de lemondtam az esedékes ázsiai utamról, pedig kétévente neki kell indulnom és feltöltekezni illattal, ízekkel, kalandokkal. Aki tudja, milyen fontos ez nekem, az felmérheti, mekkora vívódás után született meg a döntés. Hát még, ha hozzávesszük, hogy esetleg vittük volna Anyát is! 

Szóval, egy december közepi borongós hétfő reggel nézegettem a leveleimet, és friss munkaajánlatok érkeztek Ausztriából. Még tavasszal regisztráltam be ide, Martint szerettem volna kiküldeni a nyáron, de csak egész szezonra keresnek. Aztán elfelejtettem lemondani, talán nem véletlenül. Nézegettem a szebbnél szebb tiroli szállodácskákat, és az pattant ki az én csudálatos fejemből, hogy mi lenne, ha…?

Ötleteimet hamar követni a tett, így válaszoltam egy hirdetésre, majd kicsivel később, délután beregisztráltam egy osztrák oldalra is, ahol munkaerőt toboroznak.

Esküszöm, egy órával később csörgött a telefonom, és egy kedves női hang érdeklődött, hogy nem szegődnék-e el a családi sporthoteljükbe? Nem mondtam azonnal igent, ezt előbb meg kell konzultálni a családommal, főként, hogy már karácsony előtt kezdenem kell.

A döntés megszületett, itt ülök a vonaton Innsbruck felé közelítve. Persze ehhez előbb villám gyorsan le kellett bonyolítani néhány dolgot. 

Például a karácsonyt egy héttel előbb. Ennek sok előnye is van, például el tudtuk csábítani a Dénest meg a Henit, és ettől olyan soha-nem-látott fantasztikus hangulat kerekedett. Nem volt a hagyományos halászlés menü, viszont Dénes pik-pakk megsütötte élete (egyik) legjobb bejglijét, koccintottunk néhányat, beszélgettünk gyertyafény mellett, volt ajándékosztás is, egyedül csillagszórót nem sikerült ennyivel az igazi időpont előtt beszerezni. Sag’ schon.

Nagy fejtörést okozott a csomagolás. Mit kell vinni ilyen hosszú időre? Ráadásul télen a hegyek között. Nagy hegyek között.

?

Akkora táskát pakoltam csurig tele, hogy nem nagyon bírom megmozdítani. Pedig át kell egyszer szállnom Bludenzben. Sőt, egyszer már leszuszakoltam a vonatról Salzburgban, mert nem kérdeztem meg, hogy csak a vonat eleje megy tovább Innsbrucktól, de nem lehet átsétálni, mert közbe van ágyazva egy mozdony. Vagyis csomagóriás leszuszakol, bandukol előre, majd újra fel a vonatra. Ez már nem annyira üres, mint az első.

Megint nagy sóhajjal állapítottuk meg Bécsben (Dénessel), hogy itt valahogy minden MŰKÖDIK. Olajozottan. Az új Westbahnhof csillog-villog, a padlóról lehetne enni, a jegyvásárlás kedvesen, percnyi várakozás nélkül zajlott, még ki is számolta a néni, mikor érné meg ilyen kedvezményes kártyát váltani. (Mert van itt is kedvezmény, de ahhoz hozzá kell járulni, 100€, és négy-öt útnál már jelentős kedvezményt lehet elérni). A többi csudáról ne is beszéljünk! 

Amikor először jártam Bécsben, tán 82-ben, ámulva néztük a (szombat lévén bezárt) kirakatokat, a tiszta, ápolt utcákat, parkokat, kipofozott házakat, amik akár Pesten is állhatnának. Akkor azt hittük, mi ezt soha nem érjük utol. Most már biztosak vagyunk benne!

Este tízre érek Grandau (?)-ba, kijönnek értem a pályaudvarra, maga a tulajnő, vagy a mamája. Jó mi?

Visszaszámlálás – Bécs

Visszatért a kellemes meleg, mondjunk nem sokat élveztem belőle. Reggel elindult a városnézés, viszonylag rendben, délután két busz ment Schönbrunnba. Én meg elmerültem az elszámolásaimba, papírjaimba.

10-kor befeküdtem Ivana csodás kezei alá: kaptam egy kozmetikai kezelést, peelinget, krémeket, masszírozást, kézmasszírozást. Na nem olcsó mulatság, de úgy gondoltam, megérdemeltem, és kaptam elég brutális kedvezményt is.  A krémet meg is vettem. Közben pedig jót beszélgettünk.

Ivana Horvátországból származik, 30 éve él Németországban. Kérdeztem, hogy került a hajóra?

Elmesélte, hogy nagyon jól menő stúdiója volt, a férje meg valami építési vállalkozó v olt, aki jól belebukott, és a bank elvitte mindenüket, pedig nagyon jól éltek. Aztán jelentkezett az Arosánál, és egyből lecsaptak rá. Nagyon helyes, jó kisugárzása van és isteni kezei.

Csak késő délután mentem fel egy picit levegőzni és napozni.

Azért megvoltak a mai és tegnapi nap eseményei! 

A néni fogsora egyelőre nem jött meg, viszont valami nagyon érdekes szagot áraszt, meg a szobája is, egész a folyosóig. Én szaglásztam, de nem éreztem, viszont rám osztották ki a feladatot, hogy érdeklődjem tőle, mi lehet a fura szag oka? Hát nem volt szívem, mert mégis hogy?

Kedves Frau X, nagyon büdös tetszik lenni, gondjai vannak a zuhanyozó beindításával?

Vagy: Néni kérem, panaszkodnak a kedves utastársak, hogy kellemetlen szagot tetszik árasztani.

Nem, én ezt nem tudom megtenni!

Alternatív megoldásként adódott, hogy Erik shopjából, ahol parfüm-hegyek várják a dagadó pénztárcát, kikölcsönöztek egyet és befújták a folyosót. Ma egy másikat próbáltunk ki.

Egy másik hölgy a mamájával utazik, pechjükre most Bécsben két hajó között állunk, mellettünk egy másik Arosa hajó, kívül viszont egy vén csotrogány svájci hajó, ami egész éjjel, meg nappal is bőgeti a motorját. Áramtermelés, meg klíma, meg minden. Nálunk is megy, de azt alig hallani.

Nekik szegényeknek pont ott az ablakuk, és még a balkonajtót sem tudják kinyitni, mert belebámulnak a kabinjukba. Megkértem, hogy írja meg a panaszlevelét, hogy német legyen rendesen, én majd kinyomtatom neki, aztán forduljon az irodához. Nem adok neki sok esélyt, bár nagyon sajnálom őket. Ma este már 11-kor eloldjuk a köteleket, akkor majd tudnak aludni. Az első  zsilipig, persze.

Van még két nyanya (már elillant a tiszteletem). Este annyira puffogott az egyik, hogy egy másik buszba kellett beszállniuk, a sötétben nem láttam jól a jegyeket, amik az Óriáskerékre szóltak: na persze, tudtuk, hogy így lesz, ez se megy!! Ma délután megint csak két busz ment, pechjükre megint másik buszba kellett szállni, és ettől nagyon kiborultak. Én már nem. Nő a rinocéroszbőröm.

Lassan a pakolásra is kell gondolnom, de azért az utolsó napra is jut esemény:

Annyi panasz érkezett a prágai szálloda kajájára, hogy most, a szezon végére sikerült lépniük valamit.

Mondjuk elég rosszat, sikerült megkavarniuk mindenki életét. 

De mielőtt nagyobb károk keletkezhettek volna, meggyőztük őket, hogy úgy lesz jó, ahogy mi szeretnénk.

Egyelőre nem árulhatjuk el a vendégeknek, sőt a sofőröknek sem, így nektek sem mondom el, milyen kalandos napjuk lesz a pácienseinknek! Még elkottyantjátok!

Passau- végre nyugisan

Most kivételesen itt ért minket utol a jó idő, bár előző nap kellemes napos idő volt, minden kedves utas a nyugágyakban hevert, hortyogott.

Reggel, amikor felébredtem, azt hittem megint valami betonfal mellett ácsorgunk, olyan egyhangú szürke volt odakint, aztán rádöbbentem, hogy már Passauban vagyunk, de akkora a köd, hogy a tupart (sic) se látszik.

De hideg nem volt, délre már kék lett az ég.

Ma egy VIP csoportunk is érkezik, az egyik iroda újságírókat hívott meg. Bécsig jönnek velünk.

Furi volt látni, hogy nincs hozzájuk közöm, otthon én vagyok velük mindig, ha Pestre jönnek. Ugyanaz a cécó megy itt is, kinyalják a hátsójukat, hogy jókat írjanak majd.

Ami elvette a kedvemet kicsit, az az, hogy beleolvastam a kérdőívekbe. Nem kéne. Pont most, amikor minden olyan simán ment, minden rendben volt, egyszerűen nem is értem.

Most is jött két olyan is, ami engem minősített le, de nagyon. Vajon mit kellene még csinálnom, hogy elégedettek legyenek? Mosolyogtam, köszöntem, kedves vagyok, segítőkész, mindig rendelkezésre álltam, sokat is. Nem tudom, de olyan érzés, mintha súlyosan arcul csaptak volna.

A személyzet nagy sóhajjal, de boldogan mondja, még hány nap, esetleg hét van a közelgő szabadságig. Nem túlzás, a szabadulásig.  Nekem négy nap.

Ahogy láttuk lent a kabinjaikat, a szűk folyosókat, ahol két ember nem fér el egymás mellett… a tisztek egyedül vannak egy a miénknél fele méretű kabinban, a beosztottak, -a rabszolgák -, ugyanekkorát osztanak meg ketten. Egy emeletes ágy van beszuszakolva, ahol ülni, nem csak feküdni lehet. Csoda, hogy a szabadidejükben alszanak?

Én látom az arcokon a fásultságot és a monotónia szürkeségét, én tudom ezt értékelni, ahogy ez a sok nyavalyás nyugdíjas nem is látja, mennyit dolgozik a sok kis szorgos hangya az ő kényelmükért. É s persze fele pénzért. Egyikük sem bírna ki egy ilyen napot.

Volt ma egy vicces eset. Van egy néni, már mikor kiszállt a buszból, felfigyeltem rá. Olyan igazi nagyis figura, pici, ráncos, fürge. Csak az arcán nem stimmelt valami, olyan volt, mint ahogy a vasorrú bábát képzeli az ember.

Pont vacsoráztam, ( az esedékes ananász-adagomat vettem volna magamhoz), amikor megállt mellettem, hogy van neki egy nagy gondja. Én közben próbáltam tovább enni.

Az úgy volt, hogy nem szólt az ébresztő órája, majdnem elaludt, és nagy sietségében elfelejtette eltenni a protkóját.

Hát ezért volt olyan furcsa a feje!!

A kérdés az, hogy tudná utánunk küldetni a fogsorát!!!!

Szerintem, megoldjuk valahogy.

Sikerült nem elröhögnöm magam!!

Egy esős bécsi nap

Ma minden olyan álmosan kellemes volt, minden ment a maga útján, senki nem tévedt el, maradt le, kavarodott össze.

Mi is sétáltunk egyet a Grabenen, ittunk egy Aperolt, meg egy barackos sütit, aztán visszamentünk a csoporttal a Schwedenplatzról.

Délután még behatoltunk a hajó gyomrába. Meg szerettem volna nézni a motort.

Kissé romantikusan olyannak képzeltem, mint a régi gőzösök gépházát. Hát ez minden, csak nem romantikus! Praktikus, racionális, funkcionális. És minden nagyon szűk. Böhmi egy vékony, pici ember, olyan igazi mekkmester, ő azonban mindenhez ért és a klímától a lefolyókig, a motortól az elektronikus kütyükig mindent megjavít. És imádja, amit csinál.

Bocsássatok meg, ha az összes technikai adatot nem tudom idézni, sőt, semennyit, mert amit hallottam a nagy zajtól odalent, azt sem tudtam megjegyezni. A nagy motor 2200 lóerő (ezt is csak a ló miatt).

De lenyűgöző mindenesetre.

Este Dénes már haza is utazott, tényleg csak belekóstolt a hajózásba, de nagyon tetszett neki.

Kár, hogy ilyen röviden tudott csak maradni, a szebb részek Bécs után jönnek, a Wachau, meg Passau előtt a nagy kanyar.

Pozsony, -végre nyugalmas keretek között

Délelőttre vártuk a hírt, hogy kiszedték-e a nyavalyás hajót, ami elsüllyedt és megkeserítette az életünket. Tíz harminckor kezdődött a biztonsági előadás, aztán az én műsorom, kezdés előtt 5 perccel jött az információ, hogy sikerült!! Nem kell a pozsonyi rumlit végigcsinálni. Huh, nagy kő esett le a szívemről!

Este Pestről még csillagos ég alatt hajóztunk ki, Pozsony valami csúnya, nyúlós izével fogadott bennünket. Elő kellett venni a meleg cuccokat, az őszi kabátot, amit eddig a szekrényben rejtegettem.  Dénes, szegény, ahogy kibújt az elnöki gúnyából, úgy járt, mint én: amikor meleg van, el nem tudod képzelni, hogy másnap esetleg már dühöng az ősz! Három rövid ujjú inget és az egy szem pulcsiját húzta fel, hogy meg ne fagyjon.

Délelőtt elindult a városnézés, aztán gondoltuk sétálunk egyet, de az idő nem csábított hossz kint tartózkodásra.

Délután inkább belevetettük magunkat a hajó tanulmányozásába.

Daniel, a séf bemutatta a konyhát, a hűtőket, előkészítőt, a kalkulációit. Dénes csillogó szemekkel hallgatta, kérdezett, és megint láttam rajta, hogy egy pillantással felmérte a terepet. Ami másnak fel sem tűnne, azt ő messziről kiszúrja: ki a valódi szakács, ki ért valamit is a szakmához, melyik felszolgáló (?) konyít  egy picit is.

Na, nem sokan, szerinte. Viszont lenyűgöző a felszerelés, minden a helyén van és nagyon praktikus, ergonomikus és steril.  Ekkora helyen persze másképp nem is lehet, és a kezük is nagyon meg van kötve. Szezon elején összeállítják a menüt, ettől nagyon eltérni nem lehet, a nyersanyagot előre berendelik és Passauban szállítanak. Sehol máshol, talán néha Bécsben. 

Vagyis ha jól belegondolunk, ebből a hatalmas hajóforgalomból nekünk, Magyarországnak nem sok haszna van. Talán a kikötődíj, ami ki tudja, milyen zsebekbe folyik? Ennél a sorozatnál még a buszok is németek, kísérik a hajót.

Így aztán nem csoda, hogy a magyaros vacsora kicsit sem hasonlít a magyar konyhához. Belenéztem a leveses bödönbe, amire az volt írva, hogy halászlé. 

Udvarias vagyok, úgyhogy csak a szemöldökömet húztam fel erősen. 

Van lecsó is ezen az estén. Nálunk nyáron szinte minden nap van lecsó. Ha néha meglátom az étlapon, nehezen tudok ellenállni neki. Na, itt még a közelébe se mentem, annyira nem is hasonlít a mi lecsónkhoz. 

Ebben csak az a szomorú, hogy a németek (amúgy nem túl igényesek,) halovány gőze sem lesz, milyen is a magyar konyha. Ez alapján legalább is.

Amit itt főznek, az egy nagyon német ízlésre szabott nem túl változatos étrend. Sok porból készült szósszal és levessel.

A közönség csak négy napig élvezi, és tényleg élvezi, nekem már a második héten nagyon egyhangú volt. 

Én két dolgot élvezek nagyon, az egyik a kifogyhatatlan friss ananász, amit naponta háromszor szólítok magamhoz. A másik pedig a sajtkínálat.  Na, azon tényleg nem spórolnak!

Este még koccintottunk Jörggel, meg Böhmivel, a technikai tiszttel, a végén még valami kellemes konyak is bejátszott…?

Budapest, Te csodás!

Nagyon klasszul összehoztuk ezt a bulit!

Édes, drága anyánk, mindenki Boriskája minden évben szeptember 19-én lesz egy évvel idősebb, most is pont így történt, én pedig pont 18-án, egy nappal előtte és épp vasárnap hajókáztam haza.

Így aztán spontán, ha nem is teljesen, összehoztunk egy kis ünneplést. Eljött mindenki, még Heni is, sőt, értem jött a rakpartra, hogy hamarabb hazaérjünk.

Volt koccintás, éneklés, mesedélután és képnézegetés, meg egy kis meglepi neki. Sajnos minden évben nem kaphat biciklit, mint tavaly a hetvenedikre, most egy kocertjegyet kapott a Bródyra. 

Meg persze, hogy mind ott gyülekeztünk körülötte, akit szeret. (Sajnos a Viki nem, pedig beszéltük, hogy esetleg skype-on beszélünk, de ez nem jött össze).

Nekem háromra vissza kellett mennem a hajóra, érkezett az új csapat Prágából.

Viszont ami jó dolog, hogy Dénes el tudott szakadni bokros teendőitől és két napra csatlakozott a hajóhoz, Bécsig.

Megbeszéltem a hotman-nel (Jörg), mert D szerette volna megnézni, meg persze én is (!) a hajó vendégtől elzárt részét is, főleg a konyhát, de a motorteret is. 

Megszerveztük neki.

Este, amikor lejött a hajóra, olyan elegáns volt, hogy majd elszédültem! Öltöny, nyakkendő! Jó, régen mindig így jelent meg, az utóbbi időben már sportosabbra váltott, nem is tudom, mikor láttam utoljára így kinyalva! Szegény azt hitte, itt is olyan dresscode van, mint a nagy óceánjárókon.

Mondtam, hogy olyan, mintha az államelnök érkezett volna látogatóba! (Na, nem az, akire gondoltok! Mondjuk valami komolyabb állam fője).

Este együtt élveztük a kihajózást, és megint megállapítottuk, hogy nagggyon szép városunk van, párja nincs, tényleg, csak ne tudná az ember, mit takarnak a kulisszák! Milyen kár érte. Minden értékünkkel így bánunk, nem tudjuk megbecsülni.