Új korszak

A nem jó hírek nyomasztó hatására nehéz szívvel, de lemondtam az esedékes ázsiai utamról, pedig kétévente neki kell indulnom és feltöltekezni illattal, ízekkel, kalandokkal. Aki tudja, milyen fontos ez nekem, az felmérheti, mekkora vívódás után született meg a döntés. Hát még, ha hozzávesszük, hogy esetleg vittük volna Anyát is! 

Szóval, egy december közepi borongós hétfő reggel nézegettem a leveleimet, és friss munkaajánlatok érkeztek Ausztriából. Még tavasszal regisztráltam be ide, Martint szerettem volna kiküldeni a nyáron, de csak egész szezonra keresnek. Aztán elfelejtettem lemondani, talán nem véletlenül. Nézegettem a szebbnél szebb tiroli szállodácskákat, és az pattant ki az én csudálatos fejemből, hogy mi lenne, ha…?

Ötleteimet hamar követni a tett, így válaszoltam egy hirdetésre, majd kicsivel később, délután beregisztráltam egy osztrák oldalra is, ahol munkaerőt toboroznak.

Esküszöm, egy órával később csörgött a telefonom, és egy kedves női hang érdeklődött, hogy nem szegődnék-e el a családi sporthoteljükbe? Nem mondtam azonnal igent, ezt előbb meg kell konzultálni a családommal, főként, hogy már karácsony előtt kezdenem kell.

A döntés megszületett, itt ülök a vonaton Innsbruck felé közelítve. Persze ehhez előbb villám gyorsan le kellett bonyolítani néhány dolgot. 

Például a karácsonyt egy héttel előbb. Ennek sok előnye is van, például el tudtuk csábítani a Dénest meg a Henit, és ettől olyan soha-nem-látott fantasztikus hangulat kerekedett. Nem volt a hagyományos halászlés menü, viszont Dénes pik-pakk megsütötte élete (egyik) legjobb bejglijét, koccintottunk néhányat, beszélgettünk gyertyafény mellett, volt ajándékosztás is, egyedül csillagszórót nem sikerült ennyivel az igazi időpont előtt beszerezni. Sag’ schon.

Nagy fejtörést okozott a csomagolás. Mit kell vinni ilyen hosszú időre? Ráadásul télen a hegyek között. Nagy hegyek között.

?

Akkora táskát pakoltam csurig tele, hogy nem nagyon bírom megmozdítani. Pedig át kell egyszer szállnom Bludenzben. Sőt, egyszer már leszuszakoltam a vonatról Salzburgban, mert nem kérdeztem meg, hogy csak a vonat eleje megy tovább Innsbrucktól, de nem lehet átsétálni, mert közbe van ágyazva egy mozdony. Vagyis csomagóriás leszuszakol, bandukol előre, majd újra fel a vonatra. Ez már nem annyira üres, mint az első.

Megint nagy sóhajjal állapítottuk meg Bécsben (Dénessel), hogy itt valahogy minden MŰKÖDIK. Olajozottan. Az új Westbahnhof csillog-villog, a padlóról lehetne enni, a jegyvásárlás kedvesen, percnyi várakozás nélkül zajlott, még ki is számolta a néni, mikor érné meg ilyen kedvezményes kártyát váltani. (Mert van itt is kedvezmény, de ahhoz hozzá kell járulni, 100€, és négy-öt útnál már jelentős kedvezményt lehet elérni). A többi csudáról ne is beszéljünk! 

Amikor először jártam Bécsben, tán 82-ben, ámulva néztük a (szombat lévén bezárt) kirakatokat, a tiszta, ápolt utcákat, parkokat, kipofozott házakat, amik akár Pesten is állhatnának. Akkor azt hittük, mi ezt soha nem érjük utol. Most már biztosak vagyunk benne!

Este tízre érek Grandau (?)-ba, kijönnek értem a pályaudvarra, maga a tulajnő, vagy a mamája. Jó mi?