2012-04-26 Végjáték

Lassan letelik a törökországi száműzetés, már tényleg csak órákban számolom.

Eredendően ma már repülnöm kellett volna, ember tervez, Allah azonban néha másképp gondolja. És ha ő úgy, akkor az úgy is van. Insallah!

Ma elutazott az utolsó csapat is az én szállodámból, most épp még kisegítek egy másikban, de eddig még senki nem jött hozzám, hála istennek.

Azt hittem, az utolsó hét milyen fasza nyugis lesz, el akartam még menni az egyik kirándulással Antalyába, de ehhez képest ez a hét lett maga a rémálom. Ha azt vesszük, most aztán megdolgoztam a pénzemért, az eleje meg tényleg nyaralás volt!

Az utolsó előtti csopi repülőjét törölték valamiért, három különböző járatra kellett szétosztani a 180 embert. Ráadásul harminc embert a másnapi gépre tudtak benyomni, meg kellett tehát találni azt a harminc önként jelentkezőt, aki tudott még maradni. De persze nem tudtuk mind a száznyolcvanat egyenként megkérdezni, csak aki épp két nappal előtte odadugta az orrát. 

Amikor aztán a rémhír szépen szétterjedt a medence partján, felzúdultak, hogy őket miért nem kérdeztük meg? Aki meg bejelentkezett szerdára, az mégis szívesebben repült volna kedden, de akkor már nem volt visszaút. 

Keddre meg két csopit csináltak, véletlenszerűen, egyet a kora reggeli, egyet meg a késő esti gépre. Mondanom se kell, hogy senkinek nem tetszett, amire épp beosztották, mindenki ideges volt, ordítozott, fenyegetőzött. 180 ember!

Kettőtől este hétig tartottam a frontot, az idegeim már rongyokban lógtak, alig tudtam beszélni. 

Két pasas, roppant arrogánsan valami írást követelt tőlem, pecséttel, nyomtatva, hogy a repülőgépet törölték. Mondtam, én ilyet nem tudok írni, nincs pecsétem, meg nem is értem, minek. Annyira fenyegetően lépett fel, hogy hívtam Özcant, a török főcsővezetőt, hogy intézkedjen, legyen szíves. Na, tőle aztán megkapták a beosztásukat, arroganciában a törökökkel nem lehet felvenni a versenyt, ha egyszer olyanok akarnak lenni! Nem tudom, Özcan abi végül hogyan oldotta meg a dolgot, reggel, amikor hajnalban kimentem a buszokhoz, hogy mindenki megvan-e, az egyik pasas olyan gyilkosan nézett rám, hogy borsózott a hátam!

Akkor délután még jöttek nyavalyás ékszer-problémákkal is, na erre aztán végképp nem volt már türelmem, de nagyon sajnáltam a kisöregeket.

Két cserét azért kiharcoltam a reggeli és az esti gép között, bár Yilmaz, akinek ez lenne egyébként a feladata, automatikusan rávágta, hogy nem lehet, én meg a jókislány, próbáltam segíteni, de még az a tyúk is velem ordibált, akinek segíteni próbáltam. 

Ja, és akkor aznap még volt egy infarktusos esetünk is, a bácsit rögtön megoperálták, nem repülhettek haza, viszont velük is foglalkozni kellett.

Szép nap volt! Kettő teljes nap kellett, hogy magamhoz térjek.

De a ma éjszaka se volt kutya! Békés álmomban csörgött egy hülye mobil, míg rájöttem, hogy nem álmomban, hanem tényleg csörög! A nyanya kificamította a bokáját este tizenegykor, bedagadt nekije. Van-e fáslim?

Ekkor a vonal megszakadt, odáig nem jutottunk el, hogy melyik szobában laknak? Mi vaaan? Miután kicsit kitisztult az agyam, kirohantam a recepcióra, de sehol senki. Visszahívtam a német mobilt, hogy megtudjam, hol laknak egyáltalán. Mondtam, hogy hívjuk a mentőt és megnézetjük azt a lábat. Na, azt nem akarták, mert 5.30-kor már indulniuk kellett a reptérre, és mindenképpen haza akart menni. Jó.

Vagy fél óráig nem tudtam visszaaludni.

Ellenben reggel 5.10-kor kiugrasztottak az ágyból, hogy ugyan írnék már egy papírt arról, mi történt? Én hülye kibotorkáltam egy papírral meg tollal, kértem, diktálja, mit szeretne, ezen a hajnali órán nem vagyok alkalmas, hogy  hivatalos német nyelvű leveleket fogalmazzak. Ha magamnál vagyok, valószínűleg elhessentem, az egésznek semmi értelme. Mit kezd a biztosító az én kézzel írott papírommal? Lövésem sincs!

Na, ennyi lett a békés utolsó hetemből, de legalább ma bementem Nikolajjal, a kollégámmal a bazárba, Manavgatba. Ez legalább izgi volt. Korzóztunk egy nagyot, vettem egy pár dolgot, bár nekem ez nagyon nehezemre esik, nem vagyok az az impulzív vásárló. Nem is találtam volna meg ezt a helyet, a város kellős közepén, olyan, mint egy labirintus, egész negyedet beterít a piac. De csak csütörtökön, egyébként normális utcák vannak itt.

Kicsit a fáradtságtól rám tört a depi is a minap, azt hiszem nevezhetjük honvágynak is!

Vagyis: haza akaroook menni!!!

Hogy aztán persze egy hét múlva már vágyjak vissza! Hiányozni fogsz, Törökország!