Az első nap

A vonat olyan pontosan tízkor ért a pici állomásra, Schrunsba, hogy annál pontosabbat elképzelni sem lehet. A mama fogadott és a hotel kisbuszába betuszkoltuk a nagy csomagomat, aztán tíz perc alatt már meg is érkeztünk. Gyorsan csináltam pár képet az első benyomásról a bejárat előtt. Lenyűgöző, na. Minden hófehér, a levegőt harapni lehet, fönt ragyog a millió csillag.

A ház nagyon pöpec, mintha egy nagyobbacska családi házba érkeznél, minden fa és természetes, (akinek mond ez valamit: waldorfos), macska és kutya van a házban, az alagsorban pici wellness-részleg, a konyha praktikus, az étterem meg lakályos. A társalgó, vagy hogy is nevezzem, meg mintha egy nappali lenne, könyvekkel, társasjátékokkal, fotölyökkel. 

Yvonne, a lányzó, aki kihívott, átvette a házat a szüleitől és férjével, Milkóval, aki főz vezetik ketten. A szülők meg csak besegítenek. Vicces, de a mama velem egyidős lehet! Beszélgettünk egy kicsit, az este elég nyugis volt, alig kószált vendég. Aztán felhajtottunk a szállásomra, ne ezzel nem vagyok nagyon boldog.

Egy pici szoba, inkább luk az apartmanház alagsorában, még szekrény sincs, de azt mondták, egy hét múlva átköltözhetek a hotellal szembe egy nagyon szép lakásba. Remélem, hogy így lesz, mert itt a likban net sincs, és rém szűk. De jól aludtam.

A személyzetnek jár ellátás, persze nem olyan gurmet, mint a vendégeknek, de nem is hízni jöttünk ide. Kávé meg amennyi belefér.

Délelőtt lesétáltam a faluba, pont egy kilométer. St Gallenkirch a becsületes neve. Van egy Spar, egy Schlecker, egy Intersport, néhány sportüzlet, két bank meg egy templom. 

Ennyi a falu, meg sok hotel és panziócska, ahol a tulajok neve van kiírva, így hogy Müller Birgit und Anton. Bejelentkeztem a Hivatalban, most átmenetileg St Gallenkich-i lakos vagyok.

És esik a hó!!! Végre fehér karácsonyom lesz!!! Még ha nem is az igazi.

Nagyjából megbeszéltük a melót is, én amolyan kisteremfőnök leszek, főleg a vendégekkel kell foglalkoznom, beszélgetni, meg italozni. Mármint az italról gondoskodni. Van sok tanuló, meg kisegítő felszolgáló, még jön két görög is (ide??), de mivel mindenki mindent csinál, így ott is be kell segíteni. És nem 12 órás a munkaidő, hanem vagy reggeliztetés, azaz délelőtt, vagy este a vacsoránál, az lehet hosszabb, akár éjfélig is. Ez talál kibírható. Este általában dirndli a viselet, na, ez vicces lesz! Reggel fekete naci, céges póló és kötény.

Nos, kíváncsian állok az új kihívás elébe, nagyon örülök, hogy ilyen élemedett koromban még nekiláthatok valami új tapasztalat megszerzésének. Szerintem mindenkinek váltani kéne néha, hogy ne savanyodjon bele a sorsába. Mert persze egyszerű, kevés mentális energiát kíván, ha az ember csak a megszokott rutint követi, de hamar is beleszürkül, megunja. Nekem ilyen doppingszer az utazás, a munkám változatossága, meg most ez a hirtelen váltás.

Az egy bánatom, hogy itt fönt (vagyis inkább lent a pinyóban) nem működik a net, le kell mennem a szállóba és ott kipróbálni. Így nem tudok kommunkálni a világgal, meg kiesek a világ eseményeiből. Mondjuk, hogy kicsit kipihenem az idegborzoló politikát, az nem nagy baj. De azért követni szeretném.

Új korszak

A nem jó hírek nyomasztó hatására nehéz szívvel, de lemondtam az esedékes ázsiai utamról, pedig kétévente neki kell indulnom és feltöltekezni illattal, ízekkel, kalandokkal. Aki tudja, milyen fontos ez nekem, az felmérheti, mekkora vívódás után született meg a döntés. Hát még, ha hozzávesszük, hogy esetleg vittük volna Anyát is! 

Szóval, egy december közepi borongós hétfő reggel nézegettem a leveleimet, és friss munkaajánlatok érkeztek Ausztriából. Még tavasszal regisztráltam be ide, Martint szerettem volna kiküldeni a nyáron, de csak egész szezonra keresnek. Aztán elfelejtettem lemondani, talán nem véletlenül. Nézegettem a szebbnél szebb tiroli szállodácskákat, és az pattant ki az én csudálatos fejemből, hogy mi lenne, ha…?

Ötleteimet hamar követni a tett, így válaszoltam egy hirdetésre, majd kicsivel később, délután beregisztráltam egy osztrák oldalra is, ahol munkaerőt toboroznak.

Esküszöm, egy órával később csörgött a telefonom, és egy kedves női hang érdeklődött, hogy nem szegődnék-e el a családi sporthoteljükbe? Nem mondtam azonnal igent, ezt előbb meg kell konzultálni a családommal, főként, hogy már karácsony előtt kezdenem kell.

A döntés megszületett, itt ülök a vonaton Innsbruck felé közelítve. Persze ehhez előbb villám gyorsan le kellett bonyolítani néhány dolgot. 

Például a karácsonyt egy héttel előbb. Ennek sok előnye is van, például el tudtuk csábítani a Dénest meg a Henit, és ettől olyan soha-nem-látott fantasztikus hangulat kerekedett. Nem volt a hagyományos halászlés menü, viszont Dénes pik-pakk megsütötte élete (egyik) legjobb bejglijét, koccintottunk néhányat, beszélgettünk gyertyafény mellett, volt ajándékosztás is, egyedül csillagszórót nem sikerült ennyivel az igazi időpont előtt beszerezni. Sag’ schon.

Nagy fejtörést okozott a csomagolás. Mit kell vinni ilyen hosszú időre? Ráadásul télen a hegyek között. Nagy hegyek között.

?

Akkora táskát pakoltam csurig tele, hogy nem nagyon bírom megmozdítani. Pedig át kell egyszer szállnom Bludenzben. Sőt, egyszer már leszuszakoltam a vonatról Salzburgban, mert nem kérdeztem meg, hogy csak a vonat eleje megy tovább Innsbrucktól, de nem lehet átsétálni, mert közbe van ágyazva egy mozdony. Vagyis csomagóriás leszuszakol, bandukol előre, majd újra fel a vonatra. Ez már nem annyira üres, mint az első.

Megint nagy sóhajjal állapítottuk meg Bécsben (Dénessel), hogy itt valahogy minden MŰKÖDIK. Olajozottan. Az új Westbahnhof csillog-villog, a padlóról lehetne enni, a jegyvásárlás kedvesen, percnyi várakozás nélkül zajlott, még ki is számolta a néni, mikor érné meg ilyen kedvezményes kártyát váltani. (Mert van itt is kedvezmény, de ahhoz hozzá kell járulni, 100€, és négy-öt útnál már jelentős kedvezményt lehet elérni). A többi csudáról ne is beszéljünk! 

Amikor először jártam Bécsben, tán 82-ben, ámulva néztük a (szombat lévén bezárt) kirakatokat, a tiszta, ápolt utcákat, parkokat, kipofozott házakat, amik akár Pesten is állhatnának. Akkor azt hittük, mi ezt soha nem érjük utol. Most már biztosak vagyunk benne!

Este tízre érek Grandau (?)-ba, kijönnek értem a pályaudvarra, maga a tulajnő, vagy a mamája. Jó mi?